CHARLES LECONTE DE LISLE: Az utolsó emlék

  Éltem. S most meghaltam. A mélység csendben elnyel. Megállíthatatlan süllyedek a semmibe, miként egy halom súllyal összeláncolt holttest.   Csúszom, csúszom csak a mély pokol felé egyre, körüllettem semmi más, csupán a néma csend, id?tlenségben múlnak az évek s percek   Véget ért a játék, álmom már érzéstelen. Életem volt egyszer… Ugyan, na akkor … Olvass továbbCHARLES LECONTE DE LISLE: Az utolsó emlék

Meleg férjjel élni

Az áprilisi Feleségek cím? lapban megjelent egy cikk az írásomból. Ezt szeretném most közzétenni. A történet sokak számára hihetetlennek és valótlannak t?nhet. De amit írok, sajnos nem mese, nem is egy unatkozó háziasszony agyának buta szüleménye. Mert megtörtént, méghozzá velem. A furcsa történet forgatókönyvét az élet írja, hiszen még mindig nincs vége… Nekem könnyebbség, ha … Olvass továbbMeleg férjjel élni

Az orvos és a kuruzsló

  Dr. Mikes Ern?, a megyei kórház köztiszteletben álló belgyógyásza, szokásához híven, vasárnap délel?tt benézett az osztályára ellen?rizni, hogy rendben folynak-e a dolgok. A finoman ?szül? magas férfi, huszonöt éve került els? és mindeddig egyetlen munkahelyére. Lelkiismeretes orvos hírében állt, s noha id?nként felb?szítette már kora reggel a szobája el?tt várakozók hosszú sora, becsülettel ellátott … Olvass továbbAz orvos és a kuruzsló

ANTONI RAMOS ROSA: Szótagok

– kortárs portugál költészet – Szótagok. A decemberi alkohol hideg és száraz. A cigaretta keser?. Gyógycigaretta. Szótagok. Szótagok, mik valaha verset formáltak.   Az asztallap sima. Egy kanál kellemesen ismer?s, komplex forma. A pohár körvonalai oly élesek és g?gösek. Egy n? ölt testet a költ? szemében. Egy test. Két szótag. Egy csinos kis összeg. Kabátgallér, … Olvass továbbANTONI RAMOS ROSA: Szótagok

Jön-e majd, aki kiemel a mélyb?l?

Bárkámat vitte, sodorta az áramlat a nyílt tengeren, tört evez?imet szorongatva hason feküdtem, könyékig a felgyülemlett vízben, mert ilyen kis árbocost kaptam a parton, a kiköt?ben, ilyen lélekveszt?t, foltozottat s ily ?zöttet. A tengeren, vajúdás el?tti illat lebegett; a szél durván verdeste a vitorlavásznat, arcomat verte, gömbvillám szaggatta az árbocot s a dobhártyámat; bitang tajték … Olvass továbbJön-e majd, aki kiemel a mélyb?l?

Talán így kezdődött…

Részlet Horia Stancu: “Aszklepiosz” című regényéből.*     Egyesek azt mondják rólam, hogy ifjúkoromban sokat utaztam Egyiptom földjén és, hogy a gyógyítás tudományát az egyiptomi papoktól szereztem.   Igaz, oda is eljutottam a mükénéi Agamemnón király hajóján, de a sors szeszélye ennél sokkal messzebbre vetett. Mindenekelőtt azonban — úgy hiszem —, egy bizonyos adottsággal jöttem … Olvass továbbTalán így kezdődött…

ÁÃ???RULÁÃ???S

Gyötr? vágyak börtönében, verg?dik lelkem, béklyói közt, sötét éj után, csak ködös hajnal jön, szívem sebe mély, cseppenként fogy el vérem.   Lassan közeleg a halál. Sohase bánd, hogy megöltél egyetlen szóval! szép világunt romokban, a vár led?lt s maga alá temette a véd?t.   Bizonyíték vagy bizonyosság? Mindegy már, az árulás mindig fáj! Bízni, … Olvass továbbÁÃ???RULÁÃ???S

Emlékezés az els? és az utolsó pillanatra

Egy érzelemnek van kezd? és záró pillanata. Ezek hangulatukban és hatásukban különböznek. Mégis át kell élni, még akkor is, amikor néha visszanézünk….                                                                T?zzománc szavak buknak fel bennem, fényes n?alak emléke lebben, t?z csiholások h?fokát érzem, hallok és látok forrást a vérben, lendület, iram, szenvedély éget a pillanatban hogy felidézlek, ölel? karod szorításában ma … Olvass továbbEmlékezés az els? és az utolsó pillanatra

villanás…

(Ver? Laci emlékére) a ház mögötti árnyasoncsenevész akác osons mintha részeg volnaa falhoz d?lt dalolvafeledni karcos bánatát   én csendben alatta ülökköröttem édes b?nökzsonganak a darazsaks akár egy apró vonatgyík suhan a vakolatág ütötte résein   furcsa ez a látomása tégla véres állomásvállamon az akác rongyabújok mint a falu bolondjaha gúnyolja ócska szél   számolom … Olvass továbbvillanás…

Az éj leple

Esti sétámon, a hegytet? szines látványa tárult elém,amint változott és veszett a semmibe.   Hegytet?n ülve néztem a naplementét, Homály lepte el a tájat Távoli, éles képek t?ntek semmibe,                                                        Átalakultak a közeli tárgyak.                                               Ami domb volt, most besüppedt a földbe,                                                       Erd?k váltak az éj martalékává. Nyugaton, még világított az égbolt, A vörösen halt nap … Olvass továbbAz éj leple