Hajnali fény

Horváth Edina gyönyörű festményéhez írott versem.   Csillan a víz és susog a nád,kiáltást hallok, szél halk szavát,vihar készül, vagy csendes sikolyégitest fürdik pirkadatkor. Éjszaka rég kihunyt, haloványaz árnyék fél, teste oly sovány,játszik a Nappal egy toronynál,a fény aranytálcán detonál.

kérdezz…

Kép:Internet kérdezz hátén felelekhisz éppen lelket belezeksaját lelkem ma a tétdarabokra tépem szétfájó múltat boncolokvézna ego-t rombolokfeltépem mi  rég szakadtössze- ami épp maradtkérdezz hátén felelekma síroks holnap nevetek

FEBRUÁR ELKÖSZÖN

    Csontos ujjával kaparász a fagy, a test didereg, szeizmográf az agy, a zsibbadalom szinte részegít, a hó a tájra lepedőt terít, az összes élőlény most egy ideg, és minden rostot átjár a hideg, águjjaikat föltartják a fák, az egész világ megadja magát, egy régi kottát lapozgat a szél, és hosszú füttyel messzi útra … Olvass továbbFEBRUÁR ELKÖSZÖN

Anya

Vonul a várandós Idő, kőlépte kongó, rémítő kínbörtön rácsai közén, szökik az öröklét-remény. Lángoló lélekliliom kúszik a vérző falakon, kakofón őskánon remeg meglékelt emlékek felett. Sírnéma, megfagyott sikoly széttépett életlapokon, rémmaszkos pokol-színpada, könnyeket ont egy kőAnya.

Én a

Azt szólotta, ím egy „nagy” nő, gőgösködő, pöffeszkedő: – Mind paraszt ki vidékről jő!- „Paraszt” lennék? Megtisztelő!   Büszkeségem, nem szégyellem, hepehupák közt születtem, mint a vadrózsa a napon, ég és föld ölel szabadon.   Otthon nékem azt mondották, tisztességgel tanították, becsületem, jó modorom, pénzért megvenni nem tudom.   (Éljen akárhol az ember, a becsület … Olvass továbbÉn a

Tócsába fagyva

  havazni kezdett kövér pihék kotlottak kabátodon hogy kiköltsenek nekem hógolyót gyúrtál rám emelted a lendülettől kendőd  félrecsúszott és engem eltalált az első szerelem tócsába fagyva tejes tasak vicsorgott fázott a kezünk arcunk kipirult leheletünk elefántformát öltött majd elenyészett azóta cammog dolgaimban és trombitál a múlt

Gyász

Hagyd meg nekem a fehér rózsák egymásra hajló fejét, a cicomátlan szirmok közül földre hulló harmatcseppek előkelő zuhanását kitárt tenyerem felett, s abban a pillanatnyi nesztelenségben mintha te is értenéd: Egészen addig szorongatom azt a huszonegy grammnyi lényeget, míg végleg be nem teljesül, ami egyszer már bekövetkezett.

Az aranyifjú 17.

  17.   A Tolsztoj és felesége, Szofja közti, már-már véres vitákat egyre nehezebben viselte el Katyerina. Robert minden útjára elkísérte Tolsztojt, sokféle emberrel ismerkedett meg, olyanokkal is, akik a gazdag tehetős urat játszották, ám a valóságban óriási kártyaadósságokat halmoztak fel. Többen megkeresték, mert egyszer valamelyiknek nagy összeget kölcsönzött, hogy kifizethesse a tartozásait. Hónapokig várakozott … Olvass továbbAz aranyifjú 17.

Napisten kezében

  MEGOSZTÁS A TWITTERENMEGOSZTÁS A FACEBOOKONMEGOSZTÁS A PINTERESTEN Dermeszt a hideg, csont-vézna fákonholtak lelkét himbálja a szél.Árnya lóg csak bíbor fénykötélen,fagyba burkolt síron táncra kél.Elmosódott lábnyomok a hóban,a fájdalom könnyet eresztett.Összesüpped sírok, márványkövek,térdre hullott korhadt keresztek.Befelé les, aki ide téved,holtaktól csak kérdezni lehet.Koszorút zörget felettük a sors,betűzi a vésett neveket.Hantok ölében megtörik a fény,rögből rög … Olvass továbbNapisten kezében