Elég ennyi

    Nem szeretem, ha faggat a világ, nekem az élet fontos, nem az ideológiák, a válaszok is csak riasztanak… nekem nem kellenek rideg szavak. Azon sem rágódom már, tudnálak-e még jobban szeretni, csak viszonozd mindem csókom, elég ez… elég ennyi, és ha gondolkodom, azt csakis többes számban… de hisz érted ezt… minek magyarázzam?  

Mi ketten

    A hangod volt, amibe először szerettem, egy bátortalan pillantás és tudtam, hogy mi ketten akkor is, ha közénk állnak százan, egyszer egymás felé indulunk, ha kell, hát álruhában. Egy lépés, majd kettő… olyan messze voltál, ahogy félszegen intettél egy keresztútnál. De akartalak, és  jobban bárminél… képzeld… titokban már becéztelek és amikor ideértél… emlékszel? … Olvass továbbMi ketten

Találkozás

Beégett retinádba a nap.A vörös-körös pislogások között,feltűnik egy régi kalap,vékony karok, rogyadozó láb.Kopott ruhákat viselő délibáb,suta, embernek öltözött alak.Tántorgó homályos sziluett.Valaki ismerős talán?Mély barázdák nyúlnak homlokán,alatta bágyadtan, hunyorgó tekintet.Féloldalt áll, néha meginog,Fáradt karjával, lehet neked intett,talán karcosan nevetni is fog.Próbálod megfejteni ki lehet, mielőtt a napot felhő takarja el.Emléked sincs róla, nem ismered fel.Feje felett … Olvass továbbTalálkozás

Vadhús

Amikor először munkanéző egyedem, begyedembe esett, még nem gondolta, hogy ő habcsók. Elsősorban azért nem, mert tényleg nem az. Ő matematika gőzgép, sajtkorong, szép metszet, víziszonyat, gombolyag, bélyeggyűjtemény, tutajtulajdon egyben és akkor mégsem mondtuk el a valóságot. Ez az egész nem fedi tökéletesen őt, sőt le sem lehet írni. Körbe sem írható, egyszerre gyönyörűség, fájdalom, … Olvass továbbVadhús

Egyszer

Egyszer te is voltál apró, majdnem belefértél a tenyerembe – tán szőlőszemnek hittelek, gördültél előttem – vigyáztam, nehogy leejtselek, ügyetlenül nyúltam feléd, egész a vállamig emeltelek – te ijedten néztél szét – majd hangosan nevettél és belekapaszkodtál a hajamba. Akkor még fekete szálak gubancolódtak össze fejemen, nem ismerték az ősz szürke sóhaját – sokat veszekedtem fürtjeimmel, … Olvass továbbEgyszer

VARJÚ

  Tolla olyan korom-forma, mintha élő kémény volna, s akárha az égig érne, ráházalt a fák hegyére, s elhiteti a világgal, hogy a vijjó károgás dal, s kóró karral minden fészek, úgy szorít, mint kéjt a részeg, s mint egy szálló veszedelem, fekete lesz a szerelem.