Ennyi az élet

Ennyi az élet

Ennyi

 

Az ablaknak ütődve újból és újból próbálkozik egy légy. Nyöszörgés, halk szuszogás, sóhaj tölti be a kórtermet.

 Zsuzsát kimerítette a sok beteglátogató. Nem bír aludni, felkelni is nehezére esik, hát olvasgat a telefonján. Mintha nem lett volna elég kicsi a szoba, ma délelőtt még egy ágyat betoltak oda egy beteggel. Az ajtó mellett nyögdécsel azóta, állig begubózva, apró arcán valami nagy fájdalom. Kíváncsi rá, de nem mer megszólalni, hadd aludjon, aki tud. Legalább álmukban boldogan sétálnak a réten, etetik a hasukat villogtató halakat a park kis tavában! Ő most erre vágyik. Az ablakon besütő nap, kint a csicsergő madarak erre csábítják. De nem lehet, nem bír járni, felegyenesedni a szörnyű fájdalomtól, fogva tartja a deréktáján becsípődött idegszál. Türelem-türelem, mondogatja neki az orvos napok óta, de már nagyon elege van ebből. Saját testének fogságába esett, s talán műtét lesz belőle!  Jaj, csak azt ne, szorul össze a szíve.

Nyílik az ajtó, érkezik a délutáni takarítónő. Nagy robajjal tárja ki az ablakot, lábával helyére tolja az útjában álló széket. Zajos, lármás, nem érzi a betegek szenvedését, szenvtelenül végzi a munkáját, majd kimegy.  Az autoimmun beteg felkászálódik, mankójával kopog, előzörgeti a kávéját, remegő kezével felét kilötyögteti az éjjeliszekrényre, aztán még nagyobb csörömpöléssel kiráncigálja a fiókját. Mindenki felébred, kezdődik a beszélgetés, a panaszáradat, a csoszogás.

Rettentően idegesíti a sok beszéd, a lárma. Csak az új beteg nem mozdul, rémült szemekkel bámul. Mintha segítségért könyörögne a tekintete. Rajta kívül senki sem figyel rá.

Lopva újból odanéz. A könyörgés szinte belehasít. Nem bírja elviselni. Nehezen kel fel, egyenesen tartva derekát csúszik le az ágyról, s lassan kiegyenesedik. Mintha karót nyelt volna lép egyet majd ismét egyet óvatosan ismételgetve, míg odaér a beteghez. Kis öregasszony az, pergamenbőrrel. Hangja alig hallható.

-Rózsika a nevem – rebegi.

-Miért van itt?

– Félre csúszott a szájam, de otthon nem voltam beteg – suttogja nehezen.

-Azóta  nem nézte meg az orvos?

-Nem, reggel óta nem. Ide toltak be. Most nagyon rosszul vagyok – zihál a nagy erőlködéstől kimerülten.

Zsuzsa megfogja a vékonyka csuklóját, alig érzi a pulzusát.

-Nyugodjék, meg Rózsika néni, hívom az orvost.

Nehezére esik minden lépés, de elcsoszog az orvosi szobáig. A főnővér rászól, hogy mit akar.

-Rózsika néni az ötösben rosszul van – mondja.

-Jó, szólok mindjárt a doktor úrnak. És végzi nyugodtan tovább a beteglapok rakosgatását.

Zsuzsa zavartan áll ott, sürgetné, de a nővér visszaküldi a szobába.

Kelletlenül indul vissza, szakad le a dereka a fájdalomtól, de a néni állapota aggasztja. Épp szembejön a doki. 

-Doktor Úr, bejönne a kórterembe, nagy baj van Rózsika nénivel.

Nem válaszol a doki, hanem a terembe siet. Sztetoszkópjával hallgatja a mami hátát, szívét, megint a hátát, szívét, nyomja a hasát, Rózsika néni meg jajdul egyet-egyet.

Az orvoson látszik, hogy baj van. Alig megy ki, rögtön megtelik a szoba betegápolókkal, nővérekkel, s kitolják ágyastól a nénit a teremből. A nagymondó Margitné utánuk kiált:

-Hova viszik?

-A betegfigyelőbe, nincs nagy baj – válaszol sebtében egy nővér.

Elnémul a terem, döbbent félelem lesz úrrá rajtuk. Sokáig ülnek az ágy szélén magukba roskadva.

Aztán bejön egy nővér, kirámolja a Rózsika néni szekrényét, táskába rakja a holmiját. Rettegve figyelik.

-Mi van a nénivel, hogy van? – kérdi halkan  Margitné. 

– Agyvérzést kapott és – vállát felvonva kimegy az ajtón.

A félelem nem tágít, csak ülnek némán. Mindnyájuk arcán aggodalom. Ennyi az élet…

 

 

 

 

 

 

“Ennyi az élet” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Igen, sajnos ez nem kívétel a román egészségügyben. Egyszer bementem a sürgősségre, mellkasi fájdalommal. Másnap hosszú autóőtra akartam indulni, S nem volt kedvem egy infarktushoz a volánnál. Édesapám és apai nagyapám is “szíves” volt. Édesapámnál azután kezdődött, hogy betöltötte a hatvanat.

    Szóval egy kicsit vizsgáltak, csináltak egy EKG-t, majd a kollégáim(!) betoltak egy várakozóba, s ott felejtetek. Fel kellett telefonálnom a laborba, az ügyeletes kolléginának, hogy kérdezze már meg a sürgősségen, hogy meghaltam-e vagy sem.

    S lenne még néhány hasonló történetem, de nem részletezem őket. Ez volt a legszemélyesebb.

  2. Mostanság sok hasonlóról lehet hallani- olvasni. Szerencsére akadnak kivételek is.
    Nagyon jól megírtad, szinte láttam az egészet. Talán… mert szombaton sokáig voltam beteglátogatóban, s még az orromban volt a kórház illata is…

  3. Köszönöm szépen Vandra Attila a legszemélyesebb jelzőt( tetszik),Koosán Ildikó a remek írói vénát, Ruder Jana a méltatást.

Szólj hozzá!